„A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Edmund Burke

Utólag mindenki okosabb. Ma már megmondják nekünk az elemzők, hogy bizony a kommunizmus vége „előrelátható” volt, főleg a 80-as években, és megindultak a „reformfolyamatok”, melyek kicsúcsosodtak a rendszerváltásban. Ez a 20. század tipikus technokrata-történetfilozófiai narratívája.

De létezik egy másik is.
Az egyik kedvenc fordulatom a politikai közbeszédben, amikor – főleg Kádár közeli és távoli munkatársai – kijelentik, hogy Ronald Reagan elnöknek tulajdonképpen nincs köze a Szovjetunió összeomlásához, hiszen az így is-úgyis összecsuklott volna. Természetesen igaz, hogy a szovjet kísérlet bukásra volt ítélve, hiszen működésképtelen szisztémát hozott létre. Ennek okai nem pusztán gazdaságiak. Amit Reagan fölismert, az a morális probléma a Szovjetunió létezésében – ezért is nevezte gonosz birodalomnak. Szemben a nyugati értelmiség mismásolásával, nyíltan és egyértelműen nevezte nevén a gyereket, és mondta ki, hogy a szabad világ morálisan nem lehet azonos a totalitárius szolgaságéval.

Kezdetben valának a Szovjetuniót támogató nyugati balos társutasok. Ők a lehetséges Utópia megvalósulását látták a kommunizmusban, ezért évtizedekig mentegették a rezsim összes létező bűnét. Később jöttek a „békés egymás mellett élés” hívei, akik szerint a Szovjetunió úgyis van, ezért erre kell berendezkedni. A hangnem a végső verzióban váltott a „Szovjetunió úgyis összeomlott volna”- lemezre. Mi a közös mindezekben az elbeszélésekben? A szükségszerűség hangsúlyozása: a történelem elkerülhetetlenül halad a végéhez (à la Kojéve, később Fukuyama), ezért azt megállítani vagy erkölcstelen volna (Utópia hátráltatása), vagy lehetetlenség (a történelemnek saját iránya van, megbolygatni úgysem lehet). Épp ezért Reagant méltatni ostobaság, mert semmivel nem járult hozzá a rendszer széteséséhez. A Történelem híveinek világképében a cselekvő egyén nem több a hátára fordult, ficánkoló bogárnál.

Reagan nem csak retorikájában volt a szabadság híve. Hitte ugyanis, hogy cselekvőként változtathat a helyzeten és nem kell tétlenül maga elé néznie, míg be nem következik a „szükségszerű” bukás. Reagan fellépésében az a tipikus amerikai optimizmus volt látható, ami a nyugati világ értelmiségijeiben undort kelt. Reaganben ugyanis a fogkrém-reklám mosolyú „buta” elnököt látták, akit tehetséges szövegírói tartanak a felszínen. A Történelem – ha már egyesek odáig vannak érte – ennek ellenkezőjét igazolta. Néhány reakciós körében népszerűek ugyan a „hanyatlástörténetek” (inverz progressziók), ám ezek ugyancsak az elkerülhetetlen végről tudnak szólni. Ha Ronald Reagan egy pesszimista filozófus lett volna Spenglerrel a hóna alatt, lehet, hogy még évekig húzza a gonosz birodalma. És ahogy e megnevezésből is látszik, amerikai optimizmusát ellenségével kapcsolatos józan pesszimizmusa egészítette ki.

Természetesen nem tudjuk, Reagan okos, kiegyensúlyozott külpolitikája nélkül mikor csuklott volna össze a Szovjetunió. És még azt sem állítjuk, hogy ezen nem érdemes töprengeni. Tény azonban, hogy így történt: Ronald Reagan kirúgta a kommunista birodalom lába alól a zsámolyt. Míg az értelmiség gúnyolódott rajta, az „ostoba színészen”, és újabb történetfilozófiákat akart gyártani (vagy épp a posztmodern locsi-fecsi szakzsargonba rendezésével volt elfoglalva), az elnök igazi amerikai optimizmusával, (ön)iróniájával, humorával, cselekvőkészségével és főleg: hitével és erejével megbontotta a korábban véglegesnek gondolt bipoláris világrendet. Az egyik leggonoszabb történeti szereplő eltűnt a színről.

Reagan egyszerű személyes példájával mutatta meg, hogy az ember szabadsága valóságos, a történelmi szükségszerűség pedig agyszülemény. Amiért annyian gyűlölik mai napig – mi ugyanazért szeretjük.

 

Megadja Gábor eszmetörténész, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium politikai tanácsadója, a Konzervatórium és a Jobbklikk bloggere.

(Képünkön Ronald Reagan, George Bush alelnök és Mihail Gorbacsov találkozója a New York-i Governor's Islanden, 1988-ban)