Reagan: Budapest!

"A gyerekek nem a tündérmesékből tudják meg, hogy a sárkányok léteznek. A gyerekek már tudják, hogy a sárkányok léteznek. A tündérmesékből azt tanulják meg, hogy le lehet őket győzni."
G.K. Chesterton

Minden politikus számára fontos, hogy valahogy megőrizze a kapcsolatot a valósággal. Elemi politikai érdeknek is mondhatnánk, de ezzel csak a pragmatikus oldalát világítanánk meg a problémának. Legalább ilyen fontos önmagában a hatalombirtoklás potenciális személyiségtorzító mellékhatásai miatt, tehát emberileg is. A legnagyobb politikai vezetők számára - különösen, ha egy olyan nagyhatalomról van szó, mint az USA - folyamatos küzdelmet jelent, hogy rajta tarthassák ujjukat a közvélemény verőerén, észleljék az egyszerű emberek mindennapi kihívásait is, az őket foglalkoztató kérdéseket, saját döntéseiket pedig ne csak a tanácsadóik szűk körén átszűrt információk alapján, hanem akár elvi alapvetések mentén hozzák meg.

"A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."
Edmund Burke

Utólag mindenki okosabb. Ma már megmondják nekünk az elemzők, hogy bizony a kommunizmus vége "előrelátható" volt, főleg a 80-as években, és megindultak a "reformfolyamatok", melyek kicsúcsosodtak a rendszerváltásban. Ez a 20. század tipikus technokrata-történetfilozófiai narratívája.

De létezik egy másik is.

Amikor Ronald Reagan 1981 januárjában beköltözött a Fehér Házba, az Egyesült Államok globális súlya és szerepe a hidegháború kezdete utáni legnagyobb visszaesést szenvedte el, nem kis mértékben a "realizmus" nevében újrafogalmazott republikánus, illetve a naiv, a Szovjetunióból ellenség helyett ellenfelet, mi több: partnert faragni kívánó demokrata külpolitikusoknak.

Túl konzervatív és túl amerikai, túl katolikus, túl angol - három kritika, három ember, akikről senki sem gondolta volna annak idején, hogy egyszer a világpolitika alakítói lesznek. Ronald Reagan, II. János Pál és Margaret Thatcher - három ember, akik nélkül talán még ma is hallgathatnánk a Lenin által olyannyira kedvelt hasznos idióták és a felpuhult Nyugat-Európa, meg a békemozgalmak szovjetiádáit. Az ő történetüket, találkozásaikat, barátságukat és összefogásukat írta meg egyikük, Thatcher volt tanácsadója, John O'Sullivan újságíró.