Ronald Reagan az Egyesült Államok egyik legnagyobb formátumú elnöke volt, aki jelentősen hozzájárult a hidegháború lezárásához és a közép-kelet-európai népek szabadságának visszaszerzéséhez.

Azt, hogy Reagan jó elnök és jelentős elnök volt, ma már az amerikaiak többsége elismeri. Nem volt ez mindig így. Mint ahogy ez a politikusokkal demokráciákban történni szokott, életében komolyan megosztotta az amerikai embereket. Karakteres víziója volt a kormányzásról és határozott vezető volt. A demokrata párti szavazók és politikusok többsége ellenezte politikáját és gyakorta kétségbe vonta képességeit és érdemeit. A republikánusok többsége hitt Reaganben és támogatta bel- és külpolitikáját. (Persze az sem véletlen, hogy már elnöksége idején is felbukkantak az ún. Reagan Demokraták – olyan konzervatív demokraták, akik támogatták Reagan kormányzását.)

Sokat elárul azonban az utókor Reagannel kapcsolatos ítéletének fokozatos megváltozásáról, hogy a legutóbbi elnökválasztási kampányban Barack Obama, aki ugyan konszenzusos politikát ígért, de mégiscsak a Demokrata Párt progresszív-baloldali szárnyáról érkezett, Reagant (Lincoln mellett) mint nagy elődöt és példaképét jelölte meg. Az Egyesült Államokban a századik évfordulón tehát konszenzusféle van kialakulóban Reagan szerepének pozitív megítéléséről.

A közép-kelet-európai emberek agyában és szívében Reagan megítélése nem sokat változott, de az eltelt idő talán még egyértelműbbé tette érdemeit és bátorságát. Kül- és biztonságpolitikájával fokozta a Szovjetunióra nehezedő nyomást, a csillagháborús programmal pedig olyan fegyverkezési versenybe kényszerítette az általa „Gonosz Birodalmának” nevezett ellenfelet, amely azt gazdaságilag végül megroppantotta. Az Egyesült Államokban pedig az egykor oly sok vitát kiváltó reagani gazdaságpolitikával, a „Reaganomics”-szal az amerikai gazdaságot kihúzta a gödörből, erősítette versenyképességét, csökkentette a munkanélküliséget.

Reagan fiatalkorától harcos antikommunista volt. Sok bírálatot váltott ki, amikor a kommunista ügynököket többek között Hollywoodban leleplezni kívánó McCarthy-bizottsággal is együttműködött az 1950-es években.

Elnökként nem csak a Szovjetunió fegyverkezési versenybe hajszolásával, hanem a közép-kelet-európai népek szabadsága melletti kiállásával is hű maradt elveihez. Számtalanszor felemelte hangját a kommunista szatellitországokban működő földalatti ellenzéki csoportok tagjainak védelmében, börtönből való kiszabadításukért, a közép- és kelet-európai népek szabadságáért.

Reagan – ahogy ez kiderül az utókor számára megmaradt dokumentumokból – szerette a magyarokat. Talán neki is köszönhető, hogy az amerikaiak jelentős részének fejében ma is az él a magyar népről, hogy a szabadságát szerető és azért harcolni is hajlandó nemzet vagyunk. Reagan ahhoz a generációhoz tartozott, amely felnőttként élte meg 1956-ot. Az ő lelkükben mély nyomot hagyott az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléke.

Reagan elnök bátor kiállása, tudatos külpolitikája, a Szovjetunióval folytatott kemény diplomáciája jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1989-1991-ben megbukott a szovjet kommunizmus, szétesett a Szovjetunió, a közép-kelet-európai rabnépek újra visszanyerhették szabadságukat.

Mi, magyarok hálásak lehetünk Reagan elnöknek és munkatársainak mindezért. Tartozásunkat a köszönet gesztusaival szeretnénk leróni és emlékeztetni a jelen és jövő magyar nemzedékeket arra, hogy Amerika mellettünk állt, amikor bajban voltunk. A Szabadság tér és a Vécsey utca találkozásánál álló szobor is erre emlékeztet majd.

 

Fehér Zoltán diplomata, nemzetközi jogász, a Magyarországi Reagan Centenáriumi Emlékbizottság titkára. (A cikkben foglaltak a szerző magánvéleményét tükrözik.)

(Képünkön Reagan és Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja az ottawai G-7 csúcson, 1981-ben)