Petőfi Sándort és a Ronald Reagant egy szó köti össze, a „világszabadság”. Ha kettőjük ránk hagyott politikai örökségét összegeznénk, e fogalomban ragadhatnánk meg mindazt, amiért egész életükben harcoltak, amit elkötelezetten hirdettek, amiért egy világ ismeri őket és amiért az amerikai és magyar szellem sokkal közelebb áll egymáshoz, mint azt gondolnánk.

Itt, Közép-Kelet-Európában hajlamosak vagyunk túlelemezni, agyonértelmezni egyszerű dolgokat és történéseket. Reagan esetében ez fokozattan fennáll, mert sokak a mai napig nem hajlandóak megadni az elnöknek kijáró dicséretet, ami személyes, a kommunizmus elleni elszánt és végül sikeres keresztes hadjáratáért járna.

A mai napig emlékszem arra a kristálytiszta beszédre, ami Reagan sajátja volt. Nem tétovázott, nem beszélt mellé, nem köntörfalazott. Reagant hallgatva nyilvánvaló volt, mi az elnyomás és az emberi jogok tisztelete, a cenzúra és véleményszabadság, a jó és a rossz közötti különbség, a napnál is világosabb volt, ki a gonosz és miért kell ellene küzdenünk. A szocialista rendszer hazugságai közepette Reagan igazmondása fény volt az alagút végén: tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Reagan elvi meggyőződését ugyanakkor nem volt rest nagyszabású katonai beruházásokkal nyomatékosítani. Manapság, amikor kényelmes intellektuális vitákat folytatunk arról, hogy az európai biztonság garantálásához szükséges-e vajon egy robosztus hadsereg, érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy Reagan a Szovjetunió legyőzését biztonságpolitikai téren ugyanolyan elszántan hirdette, mint morális síkon. Akkor sem és most sem teheti meg sem Amerika, sem Európa, hogy felhagyjon haditechnikai fölényével, mert a felkészültség egyben a szabadság garanciája.

Ugyanakkor, ha Ronald Reagan még köztünk lenne, emlékeztetne rá, hogy a gazdasági hadviselés, a jólét előfeltételeinek megteremtése, a kölcsönös előnyöket teremtő kereskedelem és termelés frontjai legalább annyira fontosak, mint a képzeletbeli vörös vonalak. A szövetségesek addig nem is igazi szövetségesek, amíg gazdasági együttműködésük nem tükrözi azt a szoros, azonos értékrenden alapuló kapcsolatot, ami saját biztonságuk garanciája is egyben.

Egymás szövetségeseiként ezen kell munkálkodnunk: missziónk a gazdasági és katonai kapcsolataink egyre szorosabbá fűzése és közös értékrendünk rendíthetetlen és magabiztos hirdetése. S ha bárki azt állítaná, hogy e célkitűzéseket és elveket a berlini fal betemette, érdemes egy pillantást vetni az észak-afrikai térségre, ahol a húsz évvel ezelőtti rendszerváltásokhoz hasonló folyamatok mennek most végbe.
Mi magyarok egy kétségbevonhatatlanul fontos hozzáadott értékkel járultunk hozzá a világtörténelemhez: a tárgyalásos, vérontásoktól mentes rendszerváltás tapasztalatával. Ez a tapasztalat az, amit kötelességünk és felelősségünk továbbadni azok számára, akik jelenlegi bizonytalan helyzetükben igénylik és keresik a kiutat.

Mi magyarok megtanultuk, hogy a szabadság eszméjét zászlónkra tűzni szép és nemes dolog, de azt generációkon át, a jövő nemzedék számára megőrizni, az az igazi kihívás. Magyarország megmutatta, hogy képes mindkettőre. Igenis tartozunk magunknak és tartozunk mindazoknak, akik szabadságunkért harcoltak azzal, hogy a szabadság lángját hűen őrizzük és azt tudásunknak, lehetőségeinknek megfelelően terjesszük.

Reagan is odafentről valahogy így akarná.

 

Németh Zsolt a Külügyminisztérium parlamenti ügyekért felelős államtitkára.

(Képünkön Reagan és Margaret Thatcher katonai díszszemlén, a Fehér Ház déli gyepén, 1988)