Reagan azért lett amerikai ikon és az Egyesült Államok XX. századi történetének legsikeresebb elnöke, mert jókedvre derítette országát és visszaadta a józan ész jogait.

Amikor Reagant 1981 januárjában az USA eddigi legidősebb elnökeként (hetven éves volt ekkor) beiktatták, a szabad világ vezető államán már régóta soha nem látott rosszkedv és csalódottság vett erőt. Amerika kiábrándult és borús hangulatú volt, nem ok nélkül. Az optimizmus, a korlátlan lehetőségek és a húszdolláros mosoly országa ugyanis a ’70-évek végén a Vietnam-szindróma, a Watergate-botrány, a szovjet ellenféllel szembeni presztízs-csökkenés, a morális pánik, a meg-megújuló olajválság, a stagfláció, a növekvő munkanélküliség és a politikai oldalak közötti elhidegülés mocsarában vesztegelt. A második világháború után a világ élére ugró és néhány évtizedig még ott is maradó Amerika többé nem a nemzetközi sikerek, az irigyelt kulturális viszonyok és a gazdasági fejlődés földje volt – vagyis a „szabadság birodalma”, ahogyan Jefferson nevezte –, hanem egy önbizalomhiányos katonai monstrum és egy elbizonytalanodó népű, stagnáló ország.

Nixon bukása, a rövid életű Ford-adminisztráció legitimációhiánya és a Carter-ciklus felemás eredményei oda vezettek, hogy a választók többé nem csupán a republikánusok és a demokraták közül akartak választani, hanem hitet és optimizmust akartak meríteni a többszörösen megtépázott elnöki hivatal betöltőjéből. Ronald Reagan – aki kezdetben támogatta a demokrata Roosevelt New Deal-jét, majd a ’60-as években Kalifornia republikánus kormányzója volt – éppen a megfelelő ember volt erre: a politikai oldalak közötti árkokon át optimizmusával és ésszerű érvei meggyőző elmagyarázásával vert hidat. Így a Republikánus Párt szavazóbázisán túl olyan csoportokat is meg tudott nyerni egyszerű üzeneteivel, akik addig a demokraták elkötelezett hívei voltak. A „Reagan-demokraták” – vagyis katolikusok, városi értelmiségiek és kétkezi munkások – ugyanis egyetértettek a déli farmerekkel, a keleti-parti üzleti elittel és a vallásos réteggel abban, hogy Amerikának kevesebb állami szabályozásra és több önbizalomra van szüksége.

Reagan azzal kezdte hivatala átvételét, hogy kijelentette: lépjünk túl a vietnami sokkon, beszéljünk kevesebbet a Watergate-botrány erkölcsi megrázkódtatásairól és küldjünk egyértelmű üzenetet a szovjeteknek. A nemzet jókedvének helyreállítása és az ország érdekeinek megvédése 1981 és 1989 között sokat köszönhetett Reagan karizmájának és fellépésének. A „reaganizmus” a politika minden területén hozzájárult ahhoz, hogy Amerika maga mögött hagyja a rosszkedvű éveket, újraindítsa a gazdasági növekedést és legyőzze a „Gonosz Birodalmát”.

Tíz héttel hivatalba lépése után egy, a Taxisofőr című film cselekményét utánzó merénylő tüzet nyitott rá, amit túlélt. A műtőasztalon így szólt az őt körbevevő orvosoknak: „Remélem, önök mind republikánusok.” Az 1980-as elnökválasztási kampány során, majd elnöki beszédeiben egyre visszatérő elem volt, hogy önbizalomra és optimizmusra ösztönözte hallgatóságát, és kevésbé a múlton rágódott, mint inkább az Amerika előtt álló jövőre hivatkozott. Reagan birtokában volt a politika világától oly’ távoli öniróniának is, amikor például úgy szólt, hogy „tudom, sok szörnyűséget olvasnak arról, mi folyik itt Washingtonban. Nos, megnyugtatom önöket, hogy ezek egy része igaz.” Máskor azt mondta hallgatóságának: „kétféle módon lehet valami megtenni: jól, és úgy, ahogyan a fővárosban csinálják.” Megjegyzései arra vonatkoztak, amit programjának tekintett: újra a józan észre támaszkodni, és visszaadni az embereknek a döntés esélyét, a szabad verseny lehetőségét, és a hitet, hogy sok munkával és eltökéltséggel változtathatnak sorsukon.

A 2008-as amerikai elnökválasztás már egy minden szempontból Reagan-utáni korban zajlott. A két ellenfél, Barack Obama és John McCain azonban hasonlóan ítélte meg elődjük jelentőségét. A győztes demokrata jelölt immár elnökként úgy nyilatkozott Reagan századik születésnapjának 2011-es évfordulóján, hogy „Ronald Reagan hittel teli elnök volt. Tudta, hogy mindannyiunkban – nemzetekben és egyénekben – ott van az erő, hogy formáljuk sorsunkat. Hitt az amerikai ígéretben, és abban, hogy értékeinket meg kell erősíteni.” Republikánus ellenfele pedig azzal méltatta, hogy kijelentette: Reagan nem fogadta el, hogy a vereségek tartósan megváltoztatták volna Amerika arcát, és a szabad társadalom akaratát a jövő felé irányította.

A ’80-as évek végén Amerika önbizalmában megerősödött, gazdaságilag prosperált és a Szovjetuniót végzetesen sarokba szorította. Reagan visszatekintve „amerikai ikon” lett, hiszen az ország legjobb hagyományait személyiségében egyesítette, pedig nem tett mást – amint búcsúnyilatkozatában mondta –, mint újra felfedezte a józanészt és a jókedvet.

Írta: Békés Márton, a Jobbklikk munkatársa

(Képünkön Nancy Reagan, Ray Charles és Ronald Reagan)