A Nagy Elnök politikai pályafutását nagyrészt filmes és televíziós karrierjének köszönhette. Reagan a vásznon és a valóságban egyaránt játszódó „amerikai álom” történetében több szerepet is sikeresen eljátszott.

Amerikában nagy divatja van annak, hogy az egyes elnökök valamilyen szempontból egyedülálló voltát hangsúlyozzák. A XX. század második felének elnökei közül például Kennedy volt nem csak minden idők legfiatalabb elnöke, de az egyetlen katolikus is. Nixon volt az első, aki önként távozott a végrehajtó hatalom birtokosai közül, és utódja, Gerald Ford volt az egyetlen, aki elnöki tisztségét semmiféle választásnak nem köszönhette. Az őt követő Jimmy Carter volt az USA első olyan elnöke (a második majd George W. Bush lesz), aki magát újjászületett kereszténynek tartotta. Ronald Reagan volt az Egyesült Államok egyetlen elnöke, aki elvált, aki színész volt, és aki korábban szakszervezeti tagsággal bírt. Mindegyik egyedi jellemzőjét filmes pályafutásának köszönhette.

Úton Hollywoodba

Reagan összesen harminchárom évet töltött az amerikai médiaiparban. A New Deal korától kaliforniai kormányzóvá választásáig a média minden szintjét megjárta, kommunikációs pályafutása során fél évtizeden keresztül (1932 és 1937 között) rádiózott, majd közel ötven filmben vállalt szerepet (1937 és 1964 között), és ezzel párhuzamosan másfél évtizedet töltött el televíziózással és szóvivői munkával (1950 és 1966 között). Reagan ezzel az amerikai álom megtestesítője lett, hiszen minden idők legsikeresebb színészeként a valóságban alakíthatta a szabad világ elsőszámú vezetőjének szerepét. A történet, mint tudjuk, abszolút happy enddel végződött, hiszen az akciófilmek kliséinek megfelelően a messziről jött fiú kemény munkával előbb fokozatosan ment felfelé, majd apróbb sikerek és visszatérések szegélyezték útját, végül hirtelen pályája csúcsára jutott, miközben legyőzte az Amerikát fenyegető gonosz antagonistát. Reagan rádiós munkájával, filmszerepeivel, tévéképernyős jelenlétével és szóvivői tevékenységével nem csak töviről-hegyire ismerte a XX. század arcát átformáló média világát, hanem saját hangjával és arcával alakította is azt. Az évek során kialakuló filmes habitusa, kiváló orgánuma és páratlan közismertsége nem kis mértékben segítette hozzá, hogy előbb Amerika legjelentősebb államát elhódítsa a demokratáktól, majd két ciklus idejére elnök legyen.

Reagan 1932-ben végzett az Illionis-i Eureca College-ban, majd rögtön az Iowa-i főváros rádiós sportközvetítője lett és baseballmeccsekről tudósított. Miután főként a Chicago Cubs játékait közvetítette, egy ízben a csapatot elkísérte Los Angelesbe is, ahol szerencsét próbált filmszínészként egy próbafelvételen. A pilot olyan jól sikerült, hogy a Warner Bros. szerződést ajánlott neki hét évre. Reagan elfogadta a megállapodást, és 1937-től kezdve munkát vállalt az álomgyár szalagja mellett. Ezzel elkezdődött filmes karrierje, amelynek során közel három évtizeden keresztül szerepelt a mozivásznon és a képernyőn.

Félszáz film

Mint a kezdők általában, a ’30-as évek végén Reagan is leginkább másodvonalbeli mozikban kapott szerepet, amelyek között a korszak jellemző B-filmjei (melodrámák, romantikus vígjátékok, musical-komédiák) voltak többségben. Debütálását is egy szórakoztató produkció mellékszerepének köszönhette, méghozzá a ’20-as évek végétől 1945-ig alkotó B-film specialista Nick Grinde rendezésében készülő Love is on the Air-ben. Első alakítása jól sikerült, még 1937-ben újabb szerepet kapott egy zenés darabban (Hollywood Hotel).

Ezt követően beindult a karrierje, hiszen 1938-ban kilenc, 1939-ben hét szerepet osztottak rá. Utóbbiak közül egy krimi (The Amazing Dr. Clitterhouse) és egy dráma (Dark Victory) hozta el az első sikereket. Mindkét moziban együtt dolgozhatott Humphrey Bogart-tal, a nagy sikert arató Dark Victoryban pedig Bette Davis oldalán nyújtott kiemelkedő alakítást. 1938-ban, egy katonai akadémia növendékeiről szóló film (Brother Rat) forgatása közben, ismerkedett meg első feleségével. Jane Wymant két évvel később vette el, a házasság kilenc évig tartott.

1940-ben ismét hét alkalommal tűnt fel a vásznon, a Santa Fe Trail-ben életében először játszott westernben. A szintén 1940-ben készült Knute Rockne, All American hozta meg az áttörést. Ezt a munkát a sportfilmek között (is) az amerikai filmtörténet meghatározó darabjának szokás tartani, hiszen képileg és történetét tekintve is jelentős alkotás, amelyben a University of Notre Dame futballistája (egyben iskolai csapatának első All American-játékosa) tragikus halála előtt még győzelemre vezeti csapatát. Reagan a főszereplő társát, George ’The Gipper’ Gip-et alakította pár perc erejéig, ekkor elhangzott szövege pedig emlékezetes maradt. Ezt követően kapta ’Gipper’ ragadványnevét. 1941-ben további négy munkával bízták meg, amelyek közül az egyik ismét egy western-béli (The Bad Man) szerep volt, a másik pedig az általa és a kritikusok körében is legjobb munkájának tartott alakítás, a méltán híres Kings Row-ban. „Ez a film tett sztárrá” – vallotta egyszer a kisvárosi drámáról, melyben Ann Sheridan mellett egy fiút játszott, akinek a város szadista orvosa szükségtelenül amputálta minkét lábát. Amikor az áldozat a beavatkozás után felébred, és meglátja, mit tett vele az őrült sebész, így kiált fel: „Where’s the rest of me?” Ezzel – rögtön a máig ható mémmé váló „Gipper” után – újabb filmes szállóige született, amely az amerikai filmtörténet száz leghíresebb idézetei közé is bekerült. (A szöveg érvényét jelzi, hogy Reagan 1965-ös önéletrajzi könyvének is ezt a címet adta.)

A darabot és az egyik központi figurát alakító Reagant nem győzte dicsérni a sajtó, de a szép filmes karriert megalapozó tőkét mégsem tudta kamatoztatni, hiszen mozis pályafutását megszakította a háború. Önként jelentkezett a frontra, de rossz látása miatt nem küldték csatába, ám a US Air Force mégis szívesen alkalmazta, méghozzá a hadsereg és a Warner-testvérek közötti szerződés révén létrehozott katonai stúdióban. A First Motion Picture Unit 1941 és 1945 között összesen négyszáz kisebb-nagyobb produkciót állított elő, amelyek közül Reagan hat filmben szerepelt és kettőhöz kölcsönözte hangját. 1942 elejétől 1945. decemberi leszereléséig főleg a légierő számára gyártott, lelkesítő repülős-bombázós filmekben működött közre, a hadsereg számára készített utolsó jelentős munkája a Target Tokyo narrációja volt. Erőteljes, az amerikai háborús filmek összetéveszthetetlen hanghordozására jellemző orgánuma többek között a Patton tábornok életéről szóló produkció szövegalámondásában élvezhető igazán.

A civil filmiparba 1947-ben tért vissza, ekkor három szerepet kapott. Közülük kettő volt nevezetesebb: a Stallion Road, egy ranchen játszódó melodráma, amelyben Alexis Smith-szel bonyolódott szerelmi háromszögbe, valamint a The Voice of the Turtle romantikus komédiája, ahol Eleanor Parker-rel, egy szerelemre vágyódó színésznővel került közelebbi viszonyba mint szabadságolt katona. A romantikus vígjáték, a (melo)dráma, a sportfilm, a western és a háborús zsáner elkísérte filmes pályafutása második szakaszában is. Vagyis a ’40-es évek végétől az ’50-es évek derekáig sokféle szerepet el tudott játszani, amelyekben leginkább hősként/megmentőként, vagy szép nők oldalán működött igazán jól. Ekkor már jóval kevesebb, évente áltag két-három filmben játszott, de a kevesebb alakításért cserébe a színvonalasabb produkciókban rendre főszerepeket kapott.

A ’40-es évtized végén, 38 évesen – a fiatal korában vízimentőként dolgozó – Reagan jóvágású srácot alakított egy partvidéken játszódó vígjátékban (The Girl From Jones Beach), és egy katonai kórházban zajló háborús drámában (The Hasty Heart) is szerepelt. Ekkoriban hagyta ott a Warner-t és Lee Wassermann, a nagyhatalmú mégiamogul (a Music Corporation of America vezetője) és későbbi barátja segítségével másik filmgyártóhoz igazol át. 1951-ben két, meglehetősen különböző karaktert alakított, de mindkettőben megállta a helyét. A Bedtime for Gonzo című komédiában Diana Lynn és Reagan orvospárost játszott, akik egy majmot nevelnek, a Storm Warning című thrillerben pedig a Ku Kux Klan ellen küzdő helyi törvényemberét formálta meg. Előbbi filmet sohasem nézte meg, viszont elnöksége alatt a republikánusok ellenfelei, őt nevezve Gonzo-majomnak, több ízben is a film címével hirdettek neki takarodót; utóbbi filmjét pedig a bigott rasszisták nem kedvelték, a sajtó azonban igencsak szerette.

Az 1952 és 1957 közé eső fél évtizedben a nézők kilenc alkalommal láthatták még a vásznon Reagant. (Az pedig csupán érdekesség, hogy a Las Vegas-i Hotel Last Frontier vendégei 1954-ben másfél hónapon át stand up-fellépőként is megnézhették.) Ebben az időben Grover Cleveland Alexander híres baseball-játékos bőrébe bújt (The Weaning Team, 1952), Dorothy Malone társaságában beszédes című westernben játszott (Law and Order, 1953), a koreai háború idején játszódó drámában tűnt fel (Prisoner of War, 1954), valamint Allan Dwan két westernfilmjében kapott szerepet (Cattle Queen of Montana, 1954 és Tennesee’s Partner, 1955). Utolsó előtti szerepét az 1957-es Hellcats of the Navy című tengeralattjárós filmben nyújtotta, amelyben először és utoljára dolgozott együtt öt évvel korábban elvett, szintén színésznő feleségével, Nancy (Davis) Reagan-nel. (A film bevezető szövegét egyébként maga Nimitz admirális mondta!) Hollywoodban azonban nem csak szerelem, hanem barátságok is szövődtek, Reagan jó kapcsolatot ápolt John Wayne-nel és Robert Tylorral.

Miután 1950-től egyre inkább a televízió-képernyő foglalkoztatta, a ’60-as években csupán két alkalommal kölcsönözte a hangját egy-egy szélesvásznú produkcióhoz, majd 1964-ben utoljára állt kamera elé. A Hemingway regényéből készült 1946-os The Killers remake-változatában Angie Dickinson szeretőjeként látható, ám a filmes pályafutás megelőző darabjaihoz képest radikális fordulattal itt negatív szerepet játszik, mégpedig egy gengszterfőnököt. Az év során politikai pályára lépő Reagan ekkor már érett, ötvenhárom éves férfi, akinek legendás arcéle és dús üstöke szép záróképként tűnik fel mozgóképes karrierje végpontján.

A tévésztár

Reagan kezdetben nem rajongott a tévéért, ám már 1950-ben képernyőre került, s tizenöt éven keresztül ott is maradt, tizenhat tévéműsor és sorozat munkálataiban működve közre. Az epizódszerepek mellett teljes karaktereket is megformált, de igazán ismertté műsorvezetőként és televíziós házigazdaként vált.

Wassermann segítette hozzá, hogy a General Electric 1953-ban szerződtesse televízióban futó közismert és igen népszerű szórakoztató műsorában. A General Electric Theater című, bő húszperces heti magazinműsornak 1954 és 1962 között volt házigazda-műsorvezetője. Ám színészként is részese lett a sorozatnak, az első évben például James Dean-nel is játszott együtt. Nyolc éven keresztül Reagan konferálta fel és kommentálta a cég által finanszírozott műsorfolyamot, miközben szerződése feltételeinek engedve közel 140 gyáregységet látogatott meg országszerte, ahol nagyjából negyedmillió GE-dolgozóval találkozott személyesen. „Ez a munka nem csak abból állt, hogy mindenhol kezeket szorongattam, hanem megismertem, mi jár az emberek fejében” – emlékezett erre a korszakra. A korábbi rádiós és tévés munkák, valamint filmszerepek után igazán csak akkor kezdett el jobban keresni, amikor a tévézés mellett az amerikai álmot termékei révén formába öntő cég emblematikus szóvivőjeként is dolgozott. Nagyrészt ennek köszönhetően alakult ki kiváló retorikus beszédkészsége, amely miatt később a „Great Communicator” jelzőt kapta.

Utolsó képernyős munkája a Death Valley Days című teleregényhez kötődött. Az 1952 és 1975 között futó sorozat a régi nyugati határvidék életét mutatta be, az egyes részeket felkonferáló házigazda szerepében Reagant láthatták a tévénézők. 1965–66-os host-állását a kaliforniai kormányzói kampány miatt adta fel. De nem ez volt az utolsó alkalom, hogy képernyőre került! 1966-ban és 1970-ben két alkalommal is megválasztották a nyugati-parti állam első emberének, majd 1980-ban és 1984-ben az ország elsőszámú irányítójának. Kormányzói és elnöki nyilatkozatai során a médiával mindvégig ügyesen és bölcsen bánt, tudta, mikor tanácsos hallgatni, és mikor kell beszélni, humorával és önironikus megjegyzéseivel gyakran elkápráztatta a sajtó munkatársait. Leginkább informális megbeszéléseken brillírozott; 1983-ban például egy riporter meglehetősen ostobán megkérdezte tőle, hogy mit fog mondani a kínai nagykövetnek – amire Reagan ennyit válaszolt: Helló. Számtalan emlékezetes beszédét, híres megjegyzését ma is idézik, egyszerű, optimista, de határozott, értékek mentén megfogalmazódó mondanivalóját kiválóan elő tudta adni akkor is, amikor nem a stadionok eseményeire kíváncsi rádióhallgatók, a mozik nézőterén ülők, a tévéképernyő előtt szórakozni vágyók, hanem Amerika és az egész világ figyelt rá egy-egy életbevágó döntés meghozatalának bejelentésekor. Az pedig csupán újabb érdekesség, hogy az 1975-ben induló késő esti szórakoztató műsorban, a Saturday Night Live-ban több ízben, összesen nyolcan játszották el Ronald Reagant, köztük egy ízben Robin Williams is.

A döntés ideje

Reagan kezdetben demokrata-szimpatizáns volt, mint oly sokan a nagy gazdasági világválság idején és még egy-két évtizeden át. Ennek tudható be, hogy 1941-től a Screen Actors Guild, vagyis a színész-szakszervezet tagja volt, amely 1947-ben elnökévé választotta, majd 1952-ig folyamatosan újraválasztották, és az 1959. évben is ő vezette a szervezetet. A SAG 1933-ban jött létre, amikor a Hollywood-i filmgyártásban égetővé vált az előadók és művészek munkahelyi érdekvédelme. A hidegháború elején azonban inkább politikai, mintsem munkajogi természetű problémák adódtak.

Reagan éppen a legforróbb években vezette a testületet, hiszen a kommunista-tevékenységet vizsgáló House Committee on Un-American Activities vezetője, McCarthy szenátor a ’40-es évek végén, ’50-es évek elején vadászott a szovjet kémekre. A hagyományosan liberális orientációjú szórakoztató-ipar baloldali munkatársai között számos társutas, kommunista párttag, szovjet-szimpatizáns és a másik oldalnak dolgozó hírszerző akadt. Reagan – aki az FBI megbízottja volt – nem vett részt a „vörös veszedelem” paranoid félelemkeltésben, de hazafias kötelességének tekintette a kommunizmus elleni harcot. Egész elnöki mandátumát végigkísérte, hogy az 1947 őszén összeállított feketelistán szereplő filmipari dolgozók közül tizet (Hollywood-i Tízek) végül bebörtönöztek, akik között valóban voltak Moszkvának dolgozó kémek. Reagan – antikommunista liberálisként – mindvégig együttműködött a hatóságokkal, a szervezetet pedig megvédte a felesleges vádaskodásoktól.

Miközben 1952–53-ban szakszervezet-vezetőből a GE által finanszírozott sztár lett, megismerte Amerika gondjait és egyre több üzleti célú filmben vállalt szerepet. Az egyszerű emberek és az üzleti élet hasonló problémáira egyszerre érzékeny amerikai konzervativizmus formuláját – vagyis a Main Street és a Wall Street összefogását – ekkoriban kezdte érezni. Első igazi politikai nyilatkozatát később, 1961-ben adta, amikor egy szervezet megbízásából az államosított egészségügy ellen beszélt. Miután ez negyven évvel később Obama alatt lényegében megvalósult, szövegét a konzervatív körök ma is érvényesnek tartják!

Reagan 1960-ban olvasta Barry Goldwater arizonai szenátor Conscience of a Conservative című politikai önvallomását, amely röviden a régi amerikai erkölcsök védelmét, a kormányzati beavatkozás jelentős mérséklését és az adók radikális csökkentését, illetve a kommunizmussal szembeni aktív fellépés külpolitikáját hirdette meg. S ugyan Reagan már az 1952-es és az 1956-os elnökválasztáson is a jobboldali Eisenhower–Nixon-párost támogatta, ekkortól vált igazán a Republikánus Párt elkötelezett hívévé. 1960-ban bekapcsolódott a Nixon kampányába, aki ekkor vereséget szenvedett Kennedytől. Négy év múlva „megtérítője”, Goldwater indult az elnökségért, akinek szintén segítségére sietett. Az 1964. októberi San Francisco-i Republikánus Konvención ugyan a kétszeres alelnök és korábbi elnökjelölt Nixon mondta a Goldwater melletti nagy szónoklatot, de mégsem ez vált híressé – hanem Reagan korábban felvett és bejátszott beszéde, a Time for Choosing. A meggyőző mondanivaló és a tökéletes hangszín megtette hatását – noha novemberben Goldwater az amerikai történelem legnagyobb választási vereségét szenvedte el Johnsontól –, hiszen áramlottak az adományok a kampánypénztárba, Reagan pedig ezúttal az országos politikai életben debütált. Két évvel később meghódította Kaliforniát, 1980-ban pedig Amerikát.

Az ország kiábrándító pénzügyi adatait soroló szöveg tudatosította a hallgatósággal azt is, hogy Vietnamban „háborúba állunk a világ leggonoszabb ellenségével, akit valaha hátán hordott a Föld”. A növekvő deficit, a pénz értékének háború előtti szinthez képesti visszaesése és az adók emelkedése az állam méretének csökkentése után kiált, mondta, a nemzetközi helyzet pedig a hatékony amerikai fellépésért. „E választás tétje nem más – mondta –, mint a következő: vagy hiszünk személyes autonómiánkban, vagy elhagyva az amerikai forradalom útját, egy maroknyi elzárkózó értelmiségiben bízunk, akik úgy vélik, hogy jobban meg tudják tervezni életünket, mint ahogyan mi magunk irányítanánk azt.” Reagan felszólított arra, hogy az amerikai életformának és az emberi természet alapjainak megfelelően válasszunk a „törvény és rend keretei között érvényesülő egyéni szabadság” és a keleten létező, otthon pedig az állam elhatalmasodása révén lopakodó totalitarizmus között. A magánszektort szabályzó állami reguláció és az ezt szolgáló bürokrácia leépítése, a gazdaságban érvényesülő központi beavatkozás csökkentése, az adók érzékelhető mérséklése és a kormányzati kiadások visszafogása mellett érvelő félórás beszéd a klasszikus szabadelvű amerikai konzervativizmus szenvedélyes kiáltványa volt. Ebben nem csak a szépen felépített és egyszerű érveivel könnyen hódító előadásmód volt Reagan segítségére, hanem ízes angolsággal előadott köznapi és mégis emelkedett hanghordozása, nyugodt, de határozott tónusa, valamint az ironikus humor és a hazafias pátosz megszólaltatására egyaránt alkalmas beszédtechnikája.

„Nem tudom, hogyan tud valaki részt venni a politikában, ha sohasem volt színész?!” – tette fel egyszer Reagan a költői kérdést. Bizonyára csak azok tudják erre a választ, akik mindkét művészetben hozzá hasonlóan jártasak voltak.

 

Békés Márton történész-politológus, a Jobbklikk szerkesztője.

(Képünkön Ronald Reagan és Pat O'Brien a Knute Rockne című filmben)