Ronald Reagan nemcsak kérlelhetetlen ellenfele volt a Szovjetuniónak, hanem valódi vezetője is a nyugati államok szövetségének. A hidegháború története nem csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a Nyugat és a Kelet párharcának története. A két hatalmi tömb egymásnak feszülése mellett legalább annyira lényeges volt a két katonai tömb belső geopolitikai dinamikája. A Varsói Szerződés államai esetében a szovjet szuronyok biztosítatta igazodási kényszer, fegyelem és merevség látszólag erőt és egységet sugárzott, ám valójában igen csak labilis lábakon állt a birodalom: amint 56’ és 68’ megmutatta, ha egy láncszem kiesik, összeroppanhat az egész.
A nyugati demokráciák szövetségének, a NATO-nak a hidegháborús története ezzel szemben sokkal inkább a viták és kompromisszumok története. Amerika szerepe – annak politikai-katonai-gazdasági potenciálja révén – a szövetségen belül természetesen mindvégig meghatározó volt. Amikor Amerika elbizonytalanodott, a szövetség is meggyengült, amikor határozottságot mutatott, a szövetség is erőre kapott. Amerika és nyugat-európai szövetségesek érdekei és félelmei azonban nem mindig fedték teljesen egymást. Az európai szövetségesek elhagyatottnak érezték magukat, ha úgy vélték, Amerika a fejük felett egyezkedik a Szovjetunióval, viszont csapdába esettnek, ha Amerika harciasabb politikát képviselt „gonosz birodalommal”.

A hetvenes évek végén, a szovjet geopolitikai térnyerésre adott válaszként már a Carter - kormányzat is egyre keményebb politikát követett a Szovjetunióval szemben. A NATO már 1979 decemberében döntött amerikai közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek Európába telepítéséről, amennyiben a szovjetek nem vonják ki újonnan telepített hasonló fegyvereiket. Kérdéses volt azonban, hogy a nyugat-európaiak kitartanak következetesen a NATO döntése mellett, részben stratégiai érdekből, részben belpolitikai okokból, részben kishitűségből. Reagan azonban nem habozott, sőt, a csillagháborús programmal, amelyet európai szövetségesei sem néztek jó szemmel (a szovjet stratégiai támadó fegyverek kiiktatása felértékelte volna a Varsói Szerződés kizárólag Nyugat-Európát fenyegető hagyományos haderejének és a taktikai nukleáris fegyvereinek szerepét), emelte a tétet.

Az amerikai védelmi képességek fejlesztése melletti következetes kiállásával megkönnyítette kulcsszövetséges országok vezetőinek, mindenekelőtt Helmut Kohlnak és Margaret Tatchernek a dolgát a NATO erősítésére tett erőfeszítéseikben. Amikor pedig az amerikai erőfeszítések végre eredményeket értek el fegyverzetcsökkentés ügyében, Reagan továbbra sem vett vissza a lendületéből, és immár a szovjet birodalom alapjait rengette meg. 1987-ben a berlini falnál elmondott beszédében minden európai vágyát fogalmazta meg: „Mr. Gorbachov, bontsa le ezt a falat.” Elnöksége végére karnyújtásnyira került Európa újraegyesítése. Reagan messzire látott és bátor volt: Európa hálás lehet érte.

(Reagan az Air Force One fedélzetén, 1986)