John O’Sullivanhez hasonlatosan vélekedik Ronald Reaganről, Margaret Thatcherről és II. János Pálról Paul Johnson angol történész is. Johnson Értelmiségiek című könyvében rántotta le a leplet Rousseautól Marxon át Sartre-ig a haladók eszmék és hirdetőik életmódjának nem épp egybevágó valóságáról. Az Értelmiségiek mintegy ellenpólusaként jelent meg a Hősök, amelyet itthon 2010-ben adtak ki. Az utolsó fejezet szinte mintha O’Sullivan könyvének ihletésére készült volna: Johnson csoportokban tárgyalja hőseit, így a három kommunizmusdöntögető személyiséget is egy fejezetben — az utolsóban — mutatja be. Számára ők „a hős hármak, akik előtt a medve megjuhászodott”. De miként mutatja be az angol történész Ronald Reagant?
„A hidegháborút három ember nyerte meg. Három ember kényszerítette fegyverletételre a szovjet birodalmat, ezt a gonosz világhatalmat: II. János Pál pápa, Margaret Thatcher és Ronald Reagan.” S hogy mi volt ebben Reagan szerepe? „Kimondatlan, nemhivatalos egyetértésben tevékenykedtek, és talán soha nem fogjuk megtudni, melyikük játszotta a főszerepet.” Reagan mindenesetre „visszaszerezte az Egyesült Államok rég elveszettnek hitt magabiztosságát, és olyan versenyre kényszerítette a Szovjetuniót, hogy az belerokkant.”

Reagan jól tudott bánni a médiával, és „szórakoztató volt szemlélni, ahogyan dolgozik”. Mint Johnson írja, még sosem találkozott „senkivel, aki ilyen mély és alapvető békében élt volna önmagával”. „Egyszerűen nyugodt volt, kipihent és csöndesen magabiztos mindenben, amit meg kellett tennie.” Könnyű volt benne felismerni a boldogságot. „Igen, Reagan boldog hős volt”, amit meg is osztott a környezetével. Paul Johnson ennek nyomán arra jut, hogy „a hős jellemző vonásai között ott kell lennie a boldogságnak”.

A Reagan elnökségét megelőző időben az Egyesült Államok „nem élt békében önmagával”. Ez olyan apró jelekben is megnyilvánult, hogy Gerald Ford véget vetett a szokásnak, hogy a haditengerészet zenekara a Hail to the Chiefet játsza, amikor az elnök megérkezik. Jimmy Carter, aki Johnson szerint egyenest antihős volt, arra bíztatta a Fehér Ház lakóit, hogy „öltözzenek lazán”. A szertartásokat szerényre hangolták, „már-már slampos, elhanyagolt benyomást keltett” a kormányzat.

Ronald Reagan viszont „elnöksége első pillanatában visszafordította Amerika háttérbe húzódásának, önmegalázásának dicstelen folyamatát”. Visszatért a Hail to the Chief, megújult a Fehér Ház szertartásrendje és formai előírása, például újra öltönyben kellett dolgozni, és hatalmas díszfelvonulásokat rendeztek az elnök személyes részvételével. „Reagan azzal kezdte elnöki tevékenységét, hogy jól láthatóan és hallhatóan visszaforgatta az idő kerekét.”

Voltak olyan „sarkalatos elgondolásai”, olyan erkölcsi alaptételek, amelyekből nem engedett, főleg a becsülettel, jóhiszeműséggel, bátorsággal kapcsolatosak, és az illendőséggel - ahogy nevezte. Paul Johnson szerint a kormányzás egyik kulcseleme az egyszerűsítés, hogy a kitűzött célokat három-négy érthető feladatra szűkítsük le, és erre Reagan képes volt.

Ugyanakkor „felületes volt és alapvetően műveletlen is”, „intellektuális értelemben lusta”. Hivatali ideje alatt a legtöbb időt filmnézéssel töltötte, Camp Davidben 356 filmet nézett végig. Részint az itt látott science fictionökből származott a csillagháború zseniális ötlete. Viszont színészmúltja miatt rendkívül gyorsan tanult. Sokszor hibázott beszédei közben a részletekben, a hangulatot és a hangnemet azonban mindig eltalálta. Rutinosan és meggyőzően játszotta az elnöki szerepet. Maga is említette, hogy voltak olyan pillanatok elnöksége során, amikor nem tudta volna, hogyan boldoguljon, ha nem lett volna színész. Volt két elbűvölő tulajdonsága: hogy szerény volt, és hogy nem félt feltenni egyszerű kérdéseket: „Hol van Srí Lanka?” „Ki volt ez az Atatürk?” „Miért kék a Blue Ridge Mountains?” Reagan „nem tett úgy, mintha a kisujjában lenne a kormányzás tudománya”.

Jó humora volt, amit arra használt, hogy leplezze logikai és tárgyi tudásbéli fogyatékosságait. Sokszor kitért a konkrét ismereteket igénylő viták elől, és inkább a hasonlatok, metaforák világában volt otthon. Viszont volt kétezer olyan mondata, amelyeket bármikor a helyzetre tudott alkalmazni. Nagyon jól tudta oldani a feszélyezettséget, a hangulatot a tréfálkozással. „Soha egyetlen politikus sem tudott nála jobban történeteket mesélni.” „A semmiből is képes volt előcsalni a nevetést.”

Aranyköpései leginkább a gazdaságra vonatkoztak: „A kormányzat nem oldja meg a problémákat. A kormányzat finanszírozza őket.” „A közgazdászok azok az emberek, akik látják, hogy valami működik a gyakorlatban, és arra is kíváncsiak, hogy működik-e elméletben is.” „Recesszió az, amikor a szomszédod elveszíti a munkahelyét. Gazdasági válság, amikor te veszíted el. A kilábalás meg az, amikor Jimmy Carter.” „Én nem aggódom a költségvetési hiány miatt. Elég nagy az. Tud vigyázni magára.”

Gyengeségeiből Paul Johnson szerint a humorával sikerült erényt kovácsolna. Az amerikaiak azt akarják, hogy „barátian megrázhassák a kezet, amelyet – nemzeti léptékben mérve – intőn, feddőn és parancsolón felemelve szeretnek látni. Reagan a tréfálkozásával úgy hozta közel magához az embereket, hogy egyidejűen megtartatta velük a tisztes távolságot.”

Kevesen kerülhettek hozzá igen közel, bár mindenkit becsült, és barátsággal kezelt, ám „az események fordultával tárgyilagosan és köszönettel elismerve – a minden szívfájdalom nélkül el is bocsátotta, és olyan tökéletesen felejtette el őket, mint egy múlt heti sajtótájékoztatót. Találó, amit mondogattak róla: melegszívűen könyörtelen.” Bármikor kész volt megválni attól, aki betöltötte szerepét, és hátráltatta a „nagy előadást”.

Mert csak az előadás számított: „Azért vagyunk itt, hogy csináljuk, akármibe került is”, mondogatta. „Az előadásnak mennie kell, s neki el kell bűvölnie a közönséget, hogy az amerikai magabiztosságot újjáépítse, a jobb és biztonságosabb helyet biztosítson neki a világban.” Elnöksége igazi sikerdarab volt, állapítja meg Paul Johnson.

 

Szilvay Gergely a Magyar Kurír munkatársa, a Konzervatórium szerkesztője, és a Mandiner bloggere.

(Képünkön Ronald Reagan fiával és feleségével, Nancyvel a Life magazin archívumából)