Túl konzervatív és túl amerikai, túl katolikus, túl angol - három kritika, három ember, akikről senki sem gondolta volna annak idején, hogy egyszer a világpolitika alakítói lesznek. Ronald Reagan, II. János Pál és Margaret Thatcher - három ember, akik nélkül talán még ma is hallgathatnánk a Lenin által olyannyira kedvelt hasznos idióták és a felpuhult Nyugat-Európa, meg a békemozgalmak szovjetiádáit.  Az ő történetüket, találkozásaikat, barátságukat és összefogásukat írta meg egyikük, Thatcher volt tanácsadója, John O'Sullivan újságíró.

Kötetét a Heti Válasz és a Helikon adták ki, és a címe: Az elnök, a pápa és a miniszterelnök. John O'Sullivan kedélyes ember, és imád utazni, hozzánk is többször ellátogatott már, legutóbb április 29-én járt nálunk, amikor egy beszélgetésre érkezett, és a könyvet dedikálta is.

O'Sullivan szerint könyvének hősei azért maradtak meg középvezetőnek oly sokáig, „mert túl okosan, túl nyíltan és túl határozottan mondtak véleményt egy olyan korban, amikor kifejezetten a maszatolás, a nyílt mellébeszélés volt a divat”. Mindhármukban „megvoltak az olyan, kiveszőfélben lévő erények, mint a hit, az önbizalom és a hazaszeretet”. „Azért tudtak nagyvadak lenni a politikában, mert bizonyos értelemben őskövületek voltak.”

Reagan és Thatcher még megválasztásuk előtt barátokká váltak, olyannyira, hogy ezt a barátságot később a fel-felbukkanó érdekellentétek sem tudták megtörni. Első ránézésre mintha a pápa kilógna a sorból, nem csak annak okán, hogy nem politikus, hanem pap volt, éss hogy nem országot, hanem egyházat vezetett, hanem azért is, mert sokak szerint II. János Pál gazdasági nézetei messze álltak két kortársáétól. Azonban az elnök első látogatása eloszlatta a pápa kételyeit. Reagannek ellenben nem voltak kételyei a pápával kapcsolatban, csodálattal tekintett rá, és első lengyel útját is nyomon követte a tévében. II. János Pál mély benyomást tett Reaganre.

Mindhármuk ellen merényletet kíséreltek meg. Reagan úgy gondolta, miután meglőtték 1981. március 30-án, hogy azért maradt életben, mert az Emeleti Nagyfőnöknek még terve van vele. Végül ő, és a pápa is megbocsátottak merénylőjüknek. Reagan először mérges volt, aztán megenyhült. A kórházban pedig viccelődött, és alighanem ekkor szerettette meg magát igazán az amerikaiakkal. A műtét előtt nekiszegezte az orvosoknak: „Remélem, maguk mind republikánusok!”. Feleségének pedig annyit mondott: „Ne haragudj szívem, elfelejtettem lebukni.” 

A három történelmi személyiség több fronton volt kénytelen harcolni: egyrészt Közép-Európában (leginkább Lengyelországban), másrészt a dél-amerikai rezsimek ellen. Reagan, a pápa és az angolok folyamatosan pénzelték a Szolidaritást, habár a pápa szerény anyagi segítsége nem vetekedhetett az amerikai segélyek méreteivel. Angol bárónők pedig megtanultak vezetni, és kamionokon vitték el a segélyt a lengyeleknek.

Dél-Amerikában a pápának a marxizáló felszabadítási teológia ellen kellett felvennie a harcot, Reagan pedig például Nicaraguában a marxista sandinisták ellen a kontrákat támogatta, ami általános nemtetszést váltott ki a balos eszmék vezérelte nyugati világban. Különös módon épp a pápa nicaraguai látogatása nyerte meg Reagannek a harcot, hiszen II. János Pált botrányos körülmények között fogadták a sandinisták: nem engedték, hogy végigmondja, amit szeretne, ehelyett a hangszórókat bömböltették. Ahogy O'Sullivan írja: ekkor végleg kiderült, hogy a sandinisták nem kultúremberek, nem hős forradalmárok, hanem otromba banditák.

A Szovjetunió összeomlásához nagyban hozzájárult Reagan a maga idejében nem túl népszerű csillagháborús terve is. Mint a kötetből kiderül, Reagan szíve mélyén és személyesen a nukleáris leszerelés híve volt, szemben Thatcherrel, aki a nukleáris elrettentésben látta a béke olcsó és biztos zálogát. A rakétalelövős amerikai védelmi rendszer meg is ijesztette Thatchert, ő maga is ellenezte, és Reagan is majdnem feladta azt, amikor Reykjavíkban tárgyalt Gorbacsovval. (Korábban megkérdezték tőle, miért nem tárgyalt még szovjet főtitkárral - mert mind meghalnak itt nekem, válaszolta, miután Andropovot elég gyorsan követte a temetőbe Csernyenkó).

Végül Thatcher és Reagan gazdaságpolitikai sikereit is megemlíthetjük, mint ugyancsak ellenszenvvel fogadott lépéseket, amelyek viszont úgyszintén hozzájárultak a Szovjetunió megroppanásához, hiszen felmutatták, hogy a kapitalizmus működik. A kapitalizmus a szakadék szélén áll – volt a jelszó akkoriban a szovjet tömbben. Ugyanott hangoztatták azt is, hogy a szocializmus mindig egy lépéssel a kapitalizmus előtt jár.

Ronald Reagan és két nagyszerű kortársa nagyot löktek a szocializmuson, hogy az végleg lezuhanjon a szakadékba.

Szilvay Gergely a Magyar Kurír munkatársa, a Konzervatórium szerkesztője, és a Mandiner bloggere.
(Képünkön II. János Pál és Ronald Reagan találkozója Miamiban, 1982-ben)