„Nem hagyom, hogy az életkor téma legyen ebben a kampányban. Ígérem, nem fogom politikai célokra felhasználni ellenfelem zsenge korát és tapasztalatlanságát” - szólt Reagan egyik híres csattanója a Walter Mondale-lal vívott második és egyben megsemmisítő elnökjelölti vitájában. A hatvanas évek campuslázadásaival, a progresszív, Amerika-ellenes retorikával ellenszegülő ifjúkonzervatívok Barry Goldwater 1964-es veresége óta vártak hősükre. A hosszú vietnámi háború idején végül egymásra talált Hollywood korosodó elnökjelöltje és az újkonzervatív janicsár hadsereg: randevújuk több volt egy futó kalandnál.

Míg a hatvanas-hetvenes évek baloldali, radikális, marxista és anarchista fiataljai arról vitáztak, hogy Amerika miért nem lesz képes a kommunizmussal szemben győzedelmeskedni, a jobboldalon sorra alakultak meg azok a helyi diákszervezetek, melyek magabiztosan hirdették az amerikai értékek felsőbbrendűségét és a történelmi defetizmus helyett Amerika példamutató, vezető szerepében bíztak.

A fiatal generáció körében akkoriban elterjedő promiszkuitás, vallásellenesség, a pesszimizmus, öngyilkossági hajlandóság, drogfogyasztás, pornográfia és általános Amerika-ellenesség mellett a konzervatív hozzáállás nem hogy népszerű nem volt, de politikailag korrekt sem. Reagan híres optimizmusa és - vélt vagy valós - naiv hite a kommunista rendszer bukásában és a felelősségteljes szabadság eszméiben ezért természetes kötelékekkel fűzte magához azt az újkonzervatív generációt, mely elutasította a 68-as kulturális káoszt, kész volt józan, jobboldali érveket zászlajára tűzni, és nem a hasis vagy fű miatt látta rózsásan Amerika jövőjét.

Az ifjúkonzervatív mozgalmat, mely akkor még gyenge, koordinálatlan és diffúz volt, az alig harminc éves William F. Buckley, Jr. lehelte igazi életre a National Review magazin megalapításával. A kozmopolita Buckley nem csupán egy újságot, hanem a mozgalom egyik legfőbb mércéjét hozta létre, egyben afféle politikai ízlésrendőrséget alapított. A National Review-nak Reagan színészként, kormányzóként és később elnökként is egyik leghűbb olvasója volt. A lap olyan szubkultúrát teremtett, mely az ötvenes évek vak mccarthyzmusa, a hatvanas évek kulturális hanyatlása és liberális paradigmái közepette a fiatal generációnak egyértelmű iránytűvel szolgált.

A katedrákról a fiatalokra zúduló balliberális propaganda elleni filozófiai muníciót pedig leginkább Russell Kirk szolgáltatta, aki a The Conservative Mind c. paradigmaváltó művével (fő állítása: igenis létezik amerikai konzervativizmus!) a hallgatók számára a campusokon folytatott viták komoly eszmetörténeti hátterét biztosította. Kirk korszakalkotó művével a konzervativizmust a fiatalok körében is tisztelhetővé, szalon- és vitaképessé tette. Ő adta a mozgalom igazi nevét, William F. Buckley, Jr. pedig a hajtóerejét.

Nem véletlen, hogy a hatvanas évek legdinamikusabban növekvő és legbefolyásosabb ifjúkonzervatív mozgalmának alapítódokumentuma, a mintegy száz fiatal által jegyzett Sharon Statement a vidéki Buckley-rezidencián született, többek között Kirk felesége tollából. Az így 1960-ban létrehozott Young Americans for Freedom (YAF) hamar olyan széles tömegbázisú és aktív szervezetté nőtte ki magát, mely döntő szerepet játszott Barry Goldwater jelölésében, Ronald Reagan kormányzóvá jelölésében és később elnökké való megválasztásában is. A YAF-ből olyan befolyásos szervezetek nőttek ki, mint a komoly lobbiszervezetként számon tartott American Conservative Union, vagy a Philadelphia Society. Ezek közös összefogása teremtette meg a rangos, évente megrendezett CPAC (Conservative Political Action Conference) tradícióját, mely Reagannek széles ismertséget és fontos platformot adott kaliforniai kormányzósága idején. A YAF támogatta a Reagan kormányzósága alatt meghatározó, heti rendszerességgel sugárzott rádióadásokat: ezek a „Nagy Kommunikátor” igazi politikai kommunikációs gyakorlóterepét és legfontosabb állandó csatornáját jelentették saját szavazói és a Kalifornia államon kívül eső közönség felé is.

Reagan 1980-as és 1984-es kampányának sikerét nagymértékben annak a sok százezer fiatalnak köszönheti, akik fáradhatatlanul dolgoztak kampányán, mert hittek és hinni akartak abban a Reagan által sugalmazott jövőképben, mely jórészt saját felfogásukat tükrözte. Ezek a fiatalok pontosan tudták mit ígért a '68-as campusforradalom és ehhez képest mit képvisel Reagan. Jelöltként, és később elnökként is, amerre ment, fiatalok fogadták, akik erőt merítettek a nagypapakorú vezetőből, akit viszont a következő generáció lendülete töltött fel új energiával. A sors furcsa iróniája, hogy elnökjelölti kampánya idején a hetvenedik életévéhez közeledő Reagan, aki Amerika legidősebb jelöltje volt, talán soha nem válhatott volna elnökké, ha az ifjúkonzervatív politikai mozgalom nem állt volna ki mellette teljes vállszélességgel.

Reagan elnöksége alatt is rendszeresen találkozott a fiatal konzervatívokkal: minden évben fogadta őket a Fehér Házban, beszélt vacsoráikon. Hatására több ezer fiatal döntött úgy, hogy a politikai frontvonalon van a helye, sokukat az elnök stábjában is alkalmazta. Az egész Fehér Ház tulajdonképpeni működéséért például a huszonhét éves John Rogers felelt, aki a legfiatalabb vezető pozíciót ellátó republikánus volt. De a YAF köreiből került ki kormányának számos olyan meghatározó személyisége is, mint Ed Meese, Jeane Kirkpatrick, vagy Richard Allen.

Reagan forradalma az ifjúkonzervatívok nélkül soha nem lett volna olyan meghatározó és elsöprő, mint amilyennek végül bizonyult. Az elnök meglett kora ellenére – vagy éppen ennek okán – mélyen hitt abban, hogy a szabadság eszméit generációról generációra kell továbbadni, vigyázni, ápolni. Saját bevallása szerint legfőképpen azért szállt ringbe, hogy Amerika eszményét megőrizhesse a következő generációk számára. Mint ahogyan azt egyik diákok előtt elmondott beszédében mondta: „Annyi minden van, amiért köszönettel tartozunk Amerikának, annyi minden van, amit nem szabad elveszítenünk… ha egy néhányunknak sikerül mindezt megőrizni számotokra, tudom, hogy ha majd felnőttök, mindezt ti is megőrzitek majd a jövő fiataljai számára.”

Az elnök személyében a fiatal generáció korának leginspirálóbb vezetőjét találta meg. Reagan nem azért ösztönözte és mozgósította addig soha nem látott mértékben a fiatalokat, mert trendi üzeneteket fogalmazott meg. Nem menő technológiai fogásokkal csábította magához ideig-óráig az új generációt. A fiatalok pedig nem azért követték, mert magukat látták benne, hanem mert Amerika jövőjét és igazi értékeit képviselte, amiben ők is hinni akartak. Az elnök és a fiatal generáció szövetsége több volt, mint múló kampányfogás: generációs paradigmaváltást hozott.

A Reagan-i forradalom gyermekei megmutatták, hogy sorsuknak nem passzív szemlélői és elszenvedői, hanem aktív formálói akarnak lenni. Az igazi változás, az értékrendek helyrebillentése, a nemzeti megújhodás csak alulról képes táplálkozni. Ezt Reagan értette a legjobban, mert tudta, egy nemzet tartós szabadságának letéteményese nem a központi hatalom, nem a kormány, vagy egy karizmatikus vezető, hanem az emberek maguk, s legfőképpen a fiatal generáció.

 

Stumpf Anna a Common Sense Society alapítója, a washingtoni magyar nagykövetség politikai attaséja.

(Képünkön Ronald és Nancy Reagan New Orleansban, az 1988-as republikánus konvención)