Bár a Fehér Ház több mint kétszáz éves, a később kialakított Ovális Irodában először William Howard Taft elnök foglalhatta el helyét 1909-ben. Ma már az Ovális Iroda, személyre szabott berendezésével, sajátos szimbólumaival, történetével és a hozzá kapcsolódó sztereotípiákkal elválaszthatatlan az elnöki intézménytől. De mit árul el Reaganről dolgozószobája?

Bevett filmes eszköz, hogy a Fehér Ház központi épületének oszlopcsarnokos északi, vagy a déli homlokzatának képei után vágják be az íróasztalnál dolgozó elnököt. Taft előtt valóban többen is használták az épület délre néző Sárga Ovális Szobáját, ám az Ovális Iroda nem itt, hanem a Nyugati Szárnyban található, mely Theodore Roosevelt idején épült.

Taft célja az Ovális Iroda kialakításával a hatalom központjának létrehozása, a hatalom egy pontba való összesűrítése volt. A kerekesszékbe kényszerült Franklin Delano Roosevelté, aki alatt elnyerte végső formáját, pedig az, hogy intimitást biztosítson számára: olyan helyiséget, ahová nyugodtan visszavonulhat. Az Ovális Irodáról alkotott képünkben ma mindkét cél megjelenik: nincs még egy olyan tér, melyet ennyire azonosítanánk az elnöki tiszttel.

Minden hivatalba lépő elnök saját ízlésére formálja a majd' 76 négyzetméteres helyiséget. A változás leginkább a szőnyeget, a drapériákat, a festményeket és a berendezést érintheti. A kandalló fölötti repkény például Kennedy hagyatéka, a szőnyeget díszítő elnöki pecsét Trumané. Jimmy Carter hozatta vissza a címerrel díszített elnöki íróasztalt, a Resolution Desket, amelyet egy amerikaiak által a jég fogságából kiszabadított brit hajó, a HMS Resolution fájából faragtatott ajándékul Viktória királynő.

A hivatalba lépő Ronald Reagan nem hajtott végre drasztikus változást a berendezésen. Roosevelt idején készült terv alapján kicserélte a linóleumpadlót sötét és világos elemekből álló mintás parkettára. Az irodába költöztette kaliforniai kormányzói székét, így a Cartertől megörökölt asztalt meg kellett magasíttatni, hogy a lábai elférjenek. Az asztalon egy aranyszínű sas mellett két táblácskát is elhelyezett. Az egyikre lakonikusan annyi volt írva „It CAN be done”, míg a másikon a következő szerepelt: „There’s no limit to what a man can do or where he can go if he doesn’t mind who gets the credit.” Nem hiányozhatott az asztalról egy üveg Jelly Belly zselés cukorka sem, amire Reagan a hatvanas években szokott rá, miközben leszokni próbált a pipázásról. A Jelly Belly egyébként az elnök 1981-es beiktatására dobta piacra kék, áfonyás cukorkáit, így a korábbi fehér és piros színekkel együtt teljessé vált nemzeti színek sora. Nem csoda, hogy az elnöki különgépen is mindig tartottak belőle.

Az elnökök a Fehér Ház saját festménygyűjteményéből válogathatnak kedvükre való képeket. Reagan Ovális Irodájában a tájképek mellett Thomas Sully Andrew Jackson egykori elnököt ábrázoló portréja lógott a falon, a kandalló fölött pedig Charles Willson Peale egy korai George Washington-képe volt látható. Később világos huzatot kaptak a székek és a kanapék, és Gerald Ford mintás szőnyegét is elnöki címeresre cserélték. (A szőnyeget később George W. Bush, Reagan alelnökének fia hozta vissza az irodába.) A szenvedélyes lovas, és a vadnyugatért rajongó Reagan alatt az Ovális Iroda megtelt westernjeleneteket ábrázoló kisplasztikákkal. Frederick Remington Bronco Buster című, lóbetörést ábrázoló bronzszobra már korábban is a berendezés részét képezte, Reagan alatt ez Paul Rossi bronz nyergeivel bővült. Hasonló stílusban készültek Charles Russell és Jim Stuckenberg szobrai is - utóbbival Reagan jó barátságot ápolt.

Az Ovális Iroda természetesen a reprezentáció helye is egyben. Ebben a szobában fogadta Reagan Gromikó első titkárt, a mudzsahedin és a lubavicsi zsidók képviselőit, Suzuki japán miniszterelnököt, Thatcher asszonyt, Grósz Károlyt és Gorbacsovot. Jesse Jackson és Billy Graham prédikátorokat, Husszein jordán királyt, Menáhem Begin izraeli miniszterelnököt, és Frank Sinatrát. Kongresszusi képviselőket, a CIA embereit, a kormány tagjait, katonákat, a Legfelsőbb Bíróság tagjait. William F. Buckley-t, a régi barátot és harcostársat, Reagan kedvenc magazinja, a National Review főszerkesztőjét. Előfordult, hogy a reggelijét is az asztalnál költötte el, miközben átfutotta a lapokat.

Ahogy minden háztartásba eljutott a televízió, az elnökök is élni kezdtek az új médium adta lehetőségekkel. És az évek folyamán mi sem vált természetesebbé annál, hogy a nemzethez intézett szónoklatokat az Ovális Irodából, íróasztaluk mögül intézzék. A György-korabeli szobabelső, mely alapján Roosevelt átépíttette a helyiséget, a masszív, széles asztal és az atmoszféra szerencsésen egyesíti tekintély, a méltóság és az állandóság elemeit a bensőségességgel. 

Reagan maga 34 alkalommal nyilatkozott az Ovális Irodából, ami két ciklusát tekintve nagyjából évi négy beszédet jelent. Innen sugározták karácsonyi jókívánságait éppúgy, ahogy a koreai gép tragédiájával kapcsolatos üzenetét is. Az Ovális Irodából beszélt az Irán-kontra-botrányról, a Challenger űrsikló katasztrófájáról, és a líbia elleni légicsapásról is.

És az Ovális Irodából intézte búcsúbeszédét is 1989. január 11-én.

„Barátaim, megcsináltuk. Nem csupán kitöltöttük az időt. Elértük a változást. Erősebbé és szabadabbá tettük Amerikát, és jó kezekben hagytuk. Összességében nem is rossz, egyáltalán nem rossz. Így hát, viszlát, Isten áldja Önöket, és Isten áldja Amerikát.”

 

Baranyi Márton a Mandiner szerkesztője, a Konzervatórium bloggere.

(Képünkön Ronald Reagan az Ovális Irodában, 1988-ban)